Álom a tengerhez (GFriend: SinB x Yerin) - One Shot

Nyár vége volt, de a napsugarak még így is hétágra sütöttek korán reggel is. Bevilágítottak az ablakokon keresztül minden szobába, megzavarva Eunbi álmait. Álmosan, a szemét dörzsölve kelt ki az ágyából, miközben jó nagyokat ásítozott. Kinyújtóztatta minden porcikáját, majd reggeli teendőit elintézve, lement a konyhába megreggelizni. Miután elfogyasztott mindent, ami a tányérján volt, elpakolt, majd felkapva cipőjét, kiment a házból. Kisétált a homokos tengerparthoz. Ahogy a fénylő vízre tekintett, elöntötték elméjét az emlékek, amelyek mosolygásra késztették, de lelke mélyén leginkább csak sírni akart volna. Térdeit felhúzva ült le a homokba, úgy csodálta tovább a kéklő messzeséget, amíg az álom el nem nyomta őt, abban reménykedve, hogy újraálmodja azt a napot, amely örökre megváltoztatta az életét.

***

A tűzijáték napja volt. Eunbi rettentően izgatott volt, hogy láthatja majd a gyönyörű színbombákat. Nagyon szerette őket, valahogy megnyugtatták a lelkét az égre robbanó színes fénycsóvák. Alig bírta kivárni az estét. Mikor eljött az idő, sietve felvette a szandálját, majd egy hatalmas mosollyal az arcán rohant ki a tengerpartra, mivel ott a legszebb a kilátás a játékra. Ahogy megállt, meglátta Őt, és a szíve hevesebben kezdett verni, még a levegő is a tüdejében ragadt egy kis ideig. A rengeteg ember között is észre lehetett venni Yerint. Ahogy a nyári holdfény rásütött az arcára, úgy tündökölt ragyogó mosolyával, amivel éppen Eunbire nézett. Eunbi abban a pillanatban örökre beleszeretett a lányba. Gondolkodás nélkül gyorsan közeledni kezdett felé, mintha az élete múlna rajta, a karját is nyújtotta felé, de mire odaért, a lány köddé vált, mintha csak egy álomkép lett volna. Nem értette, hogyan tűnhetett el ilyen hirtelen, és ez szomorúvá tette. Feladva a reményt, hogy találkozzanak, tovább sétált a parton. Levéve lábbelijét, ment egyre közelebb a tengerhez. Mikor a víz elért lábáig, kirázta a hideg, de nem törődött vele. Már a térdéig ért a víz, teljesen megszokta a hűvösséget. Felnézett a sötét égre, mire fellőtték az első, majd a második petárdát, ami hangos robbanást hallatott. Így mentek tovább fel az égre, amitől Eunbi egyre szomorúbb lett. Szívesen nézte volna azzal a lánnyal a tűzijátékot, de minden reménye elszállt, amikor egyszerűen kámforrá vált az orra előtt. Bánatosan ment ki a vízből, majd leült a partra, és nézte tovább az eget. Pár másodperc múlva érezte, ahogy a sós könnycseppek legördülnek az arcán. Próbálta letörölni, de egyre inkább csak folytak. Keserves mosolyra húzódtak ajkai, majd kínjában felnevetett. Szánalmasnak érezte magát, hogy így sír egy olyan lány miatt, akit csak pár órája látott meg, de nem tudott mit tenni ellene. Szíve egyre jobban összeszorult a fájdalomtól, ahogy hallgatta a tűzijátékot. Mély levegőt vett, próbálta lenyugtatni magát, kisebb-nagyobb sikerrel. Felállt a földről, majd leporolta rövidnadrágját, mire újra meglátta Őt felé közeledni. Nem tudta, mitévő legyen, csak állt, földbe gyökerezett lábakkal. Mikor Yerin eltávolította a közöttük lévő távolság nagy részét, megszólalt azon az elbűvölő hangján, ami - az úgyis önkívületi állapotban lévő - Eunbit teljesen elvarázsolta.

- Leülünk? – kérdezte mosolyogva, mire Eunbi csak zavartan bólintott egyet.

Egy pár percig csöndesen ültek egymás mellett, a tengert nézve. Eunbi néha-néha vetett egy pillantást a lány felé, miközben szíve hevesen kalapált. Félt, hogy a másik meghallja.

- Bárcsak én lehetnék az, aki letörli a könnyeidet… - suttogta alig hallhatóan, de Eunbi kristálytisztán értette.

Nem tudta mire vélni, csak dadogott, egy szót sem tudott kimondani. De nem is kellett megszólalnia, mert Yerin egy hirtelen mozdulattal a homokba fektette. Szemei a kétszeresére nőttek a döbbenettől, míg szíve továbbra is őrültmód kalimpált. Yerin Eunbi fölé hajolt, és kisimította arcából a rakoncátlan hajtincseket. Hüvelykujjával letörölte a rászáradt könnycseppeket az orcáiról, majd egyre jobban közeledni kezdett a lányhoz. Ajkait Eunbi homlokára tapasztotta, úgy haladt egyre lejjebb csókjaival, míg el nem érte a másik párnáit. Finoman ráhatolt, ízlelgetni kezdte. Eunbi Yerin nyaka köré fonta karjait, és visszacsókolt. Ez volt élete legédesebb csókja, azt akarta, hogy soha ne szakadjon vége. Levegőhiány miatt azonban el kellett válniuk. Sóhajtozva néztek egymás sóvárgó szemeibe. Yerin újból közeledni kezdett Eunbi felé.

- Szeretlek – suttogta ajkaira.

Eunbi kissé felbátorodva újból eltávolítva a köztük lévő távolságot, boldogan megcsókolta. Olyannak érezte azt az estét, akár egy álom, amiből sosem kelhet fel. Csak úgy száguldott a boldogságtól, de mint mindennek, ennek is vége szakadt.

Eunbi könnyes szemekkel riadt fel álmából. Még mindig a parton volt, ugyanott, ahol találkozott Yerinnel. Miközben elbóbiskolt, eléggé besötétedett, ezért gyorsan összekapta magát, és elindult a hazafelé vezető úton. Közben nagyon furcsa érzés fogta el, valami azt súgta, vissza kell mennie oda. Engedett a kísértésnek, így megérzésére hallgatva, visszafordult. Visszaérve megpillantotta Yerint. Háttal ült neki egy padon, valamit olvasott. Eunbi hezitált. Menjen oda hozzá? De mit mondjon? Megrázta a fejét. Oda kell mennie. Magabiztosan elindult, de mikor mögé ért, megállt. Yerin vállára helyezte a kezeit, mire az említett meglepődve fordult meg. Ahogy feldolgozta, hogy Eunbi az, felpattant a padról és megölelte szerelmét, majd könnyekben törtek ki mind a ketten. Soha többet nem akarták elengedni egymást, ezért szorosan ölelték a másikat, abban reménykedve, hogy a tenger meg tudta hallgatni, amit el akartak neki mondani.

A kezdetektől, a végsőkig (EXO: Chanyeol x Baekhyun) - One Shot

Park Chanyeol és Byun Baekhyun már régóta a legjobb barátok. Még az általános iskolában ismerkedtek össze, amikor a kis Chanyeol az első napját töltötte az óriási épületben. Teljesen el volt veszve, amíg - az akkor még ismeretlen, ám számára szimpatikus fiú - meg nem "mentette" őt. A félévvel idősebb Baekhyun segített neki megtalálni azt a termet, ahova el szeretett volna jutni. Az ajtó előtt állva eldöntötték, hogy barátok lesznek. Chanyeol nagyon boldognak érezte magát, hogy már az első napján talált magának egy barátot. Ahogy teltek a napok, hónapok, egyre jobban összenőttek és elválaszthatatlanok lettek. Mikor befejezték az általánost együtt kerestek középiskolát és egy csoda folytán egy osztályba kerültek. Amint megtudták ezt, máris hívták egymást, hogy megosszák ezt a csodás hírt a másikkal. A középiskola második évében a már megférfiasodott Chanyeol kezdett többet érezni Baekhyun iránt, mint barátság vagy esetleg testvériség. Beismerte magának, hogy igenis szerelmes az ő egyetlen, számára az annyira kedves és aranyos hyungjába. Azonban ezt nem szerette volna, vagy inkább nem tudta volna közölni vele. Érettségi után eldöntötték, hogy ugyanarra az egyetemre mennek. Végül is mindenhová együtt jártak. Chanyeol egyre többet és többet akart Baekhyunból, de vissza kellett fognia magát. Félt attól, hogy barátja elítéli érzéseit és megutálja. Még évekig tartogathatta magában az érzelmeit. Úgy gondolta, még nem jött el az ideje, hogy kitálaljon neki. Befejezték az egyetemet, így érett férfiakként kerestek maguknak egy otthonos albérletet és beköltöztek. A lakás egy fürdőszobából, egy konyhából, egy nappaliból és két hálószobából állt. Tökéletesen megfelelt az elvárásaiknak. Vagyis, hogy pontosabban fogalmazzak csak Baekhyun elvárásainak. Chanyeol jobban preferálta volna, ha csak egy háló van, benne egy franciaággyal, de érzéseit nem mutatta ki, mert hyungja rájött volna a legeslegféltettebb titkára. Egy reggel Chanyeol az étel illatára kelt fel, majd kiszállt a kényelmes, ámbár Baekhyun nélküli ágyából. Elbaktatott a konyháig, ahol megpillantotta szerelmét, miközben éppen csinált valami reggelit. Odasettenkedett mögé és karjait a másik vékony dereka köré fonta. Baekhyun nem ijedt meg, mivel minden reggel kapott tőle egy ölelést vagy egy arcra puszit. Köztük ez megszokott volt. Sokszor értek egymáshoz és csináltak olyan dolgokat, amiket két fiú együtt nem igazán szokott. Nekik mégis természetes volt, de Chanyeol még így sem gondolta azt, hogy Baekhyun is úgy szerette volna őt. Arcát hyungja nyakába fúrta és, így kihasználva a helyzetet beszippantotta Baekhyun édes illatát. Az idősebb hagyva a főzőcskézést fordult meg Chanyeol ölelésében, majd összeérintve homlokukat kívántak egymásnak jó reggelt. Chanyeol leült az asztalhoz és megvárta, míg barátja el nem készítette a reggelijüket. Egymással szemben helyezkedtek el, majd enni kezdtek. Chanyeol imádta Baekhyun főztjét és mindig meg is dicsérte, amitől az idősebbnek egyre derűsebb lett az arca. Most is megtette és pont úgy történt, ahogy leírtam. Baekhyun sokkal boldogabb lett a fiatalabb bókjaitól. Miután befejezték az étkezést, elmentek zuhanyozni (persze külön-külön).

- Elmehetnénk valahová, nem, Channie? - kérdezte Baekhyun, mikor leültek a kanapéra.

- De. - mosolygott rá hyungjára.

Örült, hogy Baekhyun felvetette az ötletet, mert mostanában a munka miatt eléggé túl voltak hajszolva és semmi idejük sem volt a kikapcsolódásra.

- És hová szeretnél menni? - karolta át vállát.

- Hm... - gondolkozott el.

Olyankor, amikor Baekhyun gondolkozott, mindig szorosan összezárta szemeit és kezét állára helyezte. Chanyeol ezt is imádta benne, szerinte rendkívül bájos volt ebben a pozícióban.

- Megvan! - kiáltott fel - Mehetnénk karaokézni!

- Rendben, akkor ezt megbeszéltük.

Baekhyunnak egy rendkívül a szívéhez álló hobbija volt az éneklés. Főzés, fürdés és akár alvás közben is csinálta. Chanyeol odavolt Baekhyun hangjáért. Sokszor kérte meg, hogy énekeljen neki valamit, és ezt a kérést az idősebb gondolkodás nélkül teljesítette. Chanyeol olyankor csodálattal és csillogó szemekkel figyelte őt és azt, ahogy a nyakán dagadtak az erek vagy a szája mozgását, miközben hallgatta azt az angyali hangot, amit csak ő volt képes kiadni magából. Elindultak a bár felé, majd rögtön amikor betértek Baekhyun futott is a karoke-géphez, hogy kiválassza a számot, amit énekelni szeretne. Mikor elkezdte, mindenki elhallgatott és csak az ő csodálatra méltó hangját lehetett hallani. Chanyeol úgy érezte, hogy abban a pillanatban még szerelmesebb lett barátjába, mint eddig volt. Befejezett három számot, majd intett a fiatalabbnak, hogy menjen fel hozzá énekelni. A fiú nem akart, mert szerinte az ő énektudása elsüllyedhetett Baekhyuné mellett. Ám hyungja kérlelő arca megenyhítette és így együtt énekelhettek, ameddig csak akartak. Már későre járt, mikor elhagyták az épületet, ezért hidegebb is lett az idő. Chanyeol látta, hogy Baekhyun reszketett, szóval levette kabátját és szerelme vállára terítette.

- Chanyeol, ezt nem kéne. Meg fogsz fázni! - oktatta ki dongsaengjét, de ő rá se hederített.

Makacs volt, mint mindig, így Baekhyun nem tudott ellenkezni. Otthon Chanyeol főzött két pohár teát. Az egyiket átnyújtotta Baekhyunnak, a másikat meg elkezdte szürcsölgetni, miután figyelmeztette az idősebbet, hogy még forró. Baekhyun még ennek ellenére is leégette a nyelvét és kiborította a bögre tartalmát, aminek nagy része a kezén landolt. Chanyeol rohant is készíteni egy hidegpakolást. A hideg, vizes vászonzsebkendőt rátekerte Baekhyun sérült kézfejére, de ő még így is fájlalta.

- Semmi baj, egy kis idő múlva már nem fog fájni. - mosolygott rá, amit Baek is viszonzott. - A nyelved is fáj? - nyelt egyet Chanyeol.

- Aha... - szomorkodott.

Chanyeol szíve eszeveszetten dobogott. Még sosem érzett ekkora késztetést arra, hogy megcsókolja barátját, de iszonyatosan félt a következményektől, ezért nem akarta megtenni. De most az egyszer úgy gondolta, hogy itt az ideje megtudnia Baekhyunnak, hogy mit érez iránta már hosszú évek óta. Chanyeol Baekhyun álla alá nyúlt, így megemelte a fejét. Az arca kérdő kifejezést vett fel és, ahogy a fiatalabb egyre közelebb került hozzá, az ő szemei nagyobbakra nyíltak. Chanyeol lehunyta pilláit és az idősebb ajkaira hatolt. Finoman csókolta, de nem kapott viszonzást. Félve eltávolodott szerelmétől és a szemeibe nézett. Még mindig tágra nyitva voltak és meglepettséget sugároztak. Chanyeol szerencséjére nem váltott át undorba.

- Ez... Ez mi volt? - kérdezte, mire Chanyeol sóhajtott egyet.

- Már rég el kellett volna neked mondanom, hogy... Szerelmes vagyok beléd - vallotta be Chanyeol, évek után a szívét legjobban nyomasztó dolgot.

- M-mióta?

- A középiskola óta...

- Miért nem mondtad el? - kérdezte Baekhyun, már megenyhült tekintettel.

- Mert féltem, hogy meg fogsz utálni és el fogsz ítélni az érzéseim miatt - hajtotta le a fejét Chanyeol.

Már a sírás határán állt, nem mert többet Baekhyun szemébe nézni.

- Azt tudnod kell, hogy az érzéseid miatt sosem ítélnélek el, Chanyeol. - simított végig az arcán. - Azokat nem mi válasszuk ki, hanem maguktól jönnek. - közelebb hajolt hozzá és ő is megcsókolta.

Most Chanyeolon volt a sor, hogy meglepődjön. A szíve rettenetes gyorsasággal vert. Beletúrt barátja hajába és visszacsókolt. Végtelenül boldog volt, amiért az ő Baekhyunja megcsókolta. Amióta belészeretett, csak erre a csodás pillanatra várt és most ezen a hideg, őszi estén meg is történt. Hátradöntötte a kanapén az idősebbet és úgy folytatták tovább a csókcsatát. Levegőhiány miatt elváltak, majd Chanyeol a homlokát Baekhyunéhoz érintve mondta ki azt a szót, amit eddig nem mert, miközben egy könnycsepp legördült az arcán:

- Szeretlek, Baekhyun.

- Én is téged, Chanyeol - válaszolta Baekhyun, majd újra egy forró csókban forrtak össze.

Köszönöm (EXO: Chanyeol x Baekhyun) - One Shot

Chanyeol POV

- Hol vagy, Baek? Hideg van, ugye tudod? – kérdeztem barátomtól telefonon keresztül.

Már időtlen idők óta ott fagyoskodtam és vártam a repülőtéren, hogy megérkezzen végre Angliából. Igen, onnan, ugyanis egy időre kiköltözött, mert az egyik rokona, aki kint él beteg lett, és gondoskodnia kellett róla.

- Mindjárt ott vagyok, Channie! Ne aggódj. – még így is láttam a lelki szemeim előtt, hogy alig bírja visszatartani a vigyorát.

- Rendben, akkor leteszem. Siess! – mondtam, azzal ki is nyomtam.

Alig vártam, hogy újra láthassam őt, Hiányzott a hangja, az illata, az érintése, az ölelése… Egyszerűen mindene. Lábujjhegyre álltam és nézelődtem, mikor megpillantottam Baekhyunt. Alacsony termete miatt nem látott semmit a sok ember között, ezért felé vettem az irányt. Mikor elég közel kerültem hozzá, ő is észrevett, és mindent eldobva magától a nyakamba ugrott. Azonnal megéreztem azt a tipikus Baekhyun illatot, amit nyakába bújva mélyen beszippantottam. Dereka köré fontam karjaimat, majd megtörve a csendet, megszólaltam.

- Nagyon hiányoztál! – vigyorogtam, mint a tejbe tök és közben a boldogságtól lefolyt egy könnycsepp az arcomon.

- Te is nekem, Channie… - ölelt szorosabban, mire szipogtam egyet. – Te most sírsz! Channie, ne sírj, itt vagyok. – vált el tőlem és aranyosan mosolyogva széttárta karjait.

- Tudom, csak olyan rég láttalak. Tényleg nagyon hiányoztál.

- Tudom, hiszen én is ugyanígy érzek. El sem hiszem, hogy végre itthon lehetek veled. – jött közelebb, majd letörölte sós könnyeimet. – Na de menjünk haza, jó? – kérdezte, mire bólintottam egyet.

Felkapta elhajigált cuccait, és utána indulhattunk is. Mikor hazaértünk, Baek csak ledobta a cók-mókját, majd levetette magát a kanapéra. Bekapcsolta a tévét és úgy elterpeszkedett, hogy le se tudtam ülni.

- Baek, leülhetnék? – nevettem kínomban, ahogy próbáltam arrébb rakni őt.

- Ja, persze.

Szórakozottan felhúzta a lábait, majd amikor elhelyezkedtem, megfordult és a fejét az ölembe rakta, úgy mosolygott fel rám ártatlanul; nem tudtam neki ellenállni. Beletúrtam szőke hajába, és kisimítottam homlokából a rakoncátlan tincseket.

- Kifejezetten jól áll ez a szín. – vigyorogtam le rá.

- Azt hittem, már észre sem veszed. – kuncogott. – Amúgy örülök, hogy tetszik. – emelte fel fejét egy csókra.

Kérésének eleget téve hajoltam sóvárgó ajkaira és megcsókoltam. Állát leejtette, így nyelveinket is bevetettük a tevékenységünkbe. Mikor elváltunk, csak lihegve meredtünk egymás vágytól csillogó íriszeibe.

- Chanyeol… Én… Szeret- - szólalt meg Baek, mikor csengettek.

A hirtelen jött zajra szétrebbentünk és kipirult arccal a bejárat felé igyekeztünk. Ráfogtam a kilincsre, lenyomtam, majd kinyitottam az ajtót. Az egyik szomszédunk volt az, Junmyeon, akit most legszívesebben felrúgtam volna.

- Sziasztok, hallottam, hogy visszajöttél, Baekhyun! – lökött egyet a vállán.

- Öhm, igen… Honnan hallottad?

- Oh, hát gyorsan terjednek itt a hírek! – legyintett egyet nevetve.

Azok a lepcses szájú öregek… Mindig eljár a szájuk mindenről! – gondoltam zsörtölődve.

- De mindegy is, csak be akartam köszönni. – mosolygott. – Sziasztok! – azzal el is ment, hála az égnek.

Sóhajtva becsuktam az ajtót, majd Baekre néztem. Lehajtott fejjel harapdálta kívánatos ajkait, amiért legszívesebben letámadtam volna. Már nem bírom sokáig visszatartani az érzéseimet… Megfogtam a karjait és magam felé fordítottam őt. Kérdőn nézett rám, mire magamhoz vontam törékeny testét és megcsókoltam. Finoman ráharaptam rózsaszín párnáira, majd elváltam tőle. Baek tágra nyílt szemekkel, elnyílt ajkakkal, kipirulva nézett fel rám, mire közrefogtam arcát.

- Szeretlek, Baekhyun! – jelentettem ki, mire egyből elvigyorodott és átkarolta a nyakamat. Átöleltem derekát és csak ölelkeztünk.

- Elmondhatatlanul hiányoztál, Baek. Többet ne menj el, kérlek… - öleltem szorosabban. – Add nekem mindened, Baekhyun, kérlek… - csuklott el a hangom.

- Csak a tiéd vagyok, Chanyeol. Ígérem.

Aznap este megtörtént az, amit addig képzelni se tudtunk volna. Lefeküdtünk egymással. Csodálatos volt, Baek és a tökéletes vonásai elszédítettek. Megérte várni rá, a szeretetére. Teljes egészében imádom őt, úgy ahogy csak van. Köszönöm, hogy itt van velem és viszontszeret. Nélküle nincs értelme semminek se.

***

- Channie~ - kiabált Baek az étkezőből. – Mikor leszel már kész? Éhen fogok halni…

- Egy pillanat! – kiáltottam vissza.

Kézbe vettem a két tányért, amin a kaja volt neki és nekem. Leraktam elé, mire durcásan nézett fel rám.

- Etess meg, Yeol! – biggyesztette le ajkait. – Kérlek, kérlek, kérlek~

- Rendben. – kuncogtam édességén.

Megfogtam a szendvicsét és a szájához emeltem, mire beleharapott egy nagyot.

- Jaj, de éhes itt valaki! – nyomtam nevetve egy puszit az arcára.

- Ne szórakozz, miközben eszem! – „nézett le”, majd ő is elnevette magát. – Bolond. – ütötte meg játékosan a vállamat, amin csak mosolyogni tudtam.

- Tudod, hogy szeretlek, ugye? – kérdeztem Baektől.

- Persze. – csámcsogott tovább a szendvicsén, rám se nézve.

- Akkor jó… - könyököltem az asztalra és figyelni kezdtem őt.

- M-Mi az? Van rajtam valami? – kérdezte elpirulva.

- Igen, egy kis vaj. – válaszoltam, majd felé hajolva lenyaltam az arcáról.

Egyből elfordította a fejét, így nem láthattam, ahogy egyre vörösebb lesz. Jót mulattam a reakcióján.

- Hogy lehetsz ilyen édes, hm? – vigyorogtam.

- Te gazfickó… Ezt még visszakapod! – fenyegetett meg.

- Mit fogsz tenni? –érdeklődtem szórakozottan.

- Majd letámadlak és…

- És? – húztam fel egyik szemöldököm.

- És… Áh, mindegy! – állt fel az asztaltól, de elkaptam az egyik a karját.

- Sajnálom, Baek. Tudod, hogy szeretlek.

- Persze, hogy tudom! – ült bele az ölembe durcásan. – Én is téged… - puszilt meg. – Csak, hogy tudd, most letámadtalak! – mondta félénken, enyhe pírral az arcán.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá, majd gyengéden átöleltem.

Ebben a kegyetlen világban (GFriend: SinB x Yerin) - One Shot

Tél közepe volt, már nem csicseregtek a madarak, nem sütöttek hétágra a nap sugarai, és nem virágzott egy növény sem, ahogy a két fiatal virágszál szerelme sem. Mindketten tudták, hogy többet éreznek egymás iránt, mint barátság vagy testvériség. Nem léteztek egymás látványa, érintése és egyetlen lélegzetvétele nélkül, de mégis el kellett, hogy váljanak útjaik. A középiskola utolsó évét járták, kiköltöztek a kollégiumban lévő közös kis fészkükből, és más dolgokra koncentráltak inkább, nehogy a szíveik még távolabb kerüljenek egymásétól egy rossz szó, vagy mozdulat következtében. Azt kívánták, hogy legyőzve az időt, bárcsak gyorsan felnőhetnének, és gondtalan életet élhessenek együtt a saját világukban, ahol senki más, csak ők ketten léteznek, és semmi sem zavarhatja meg az idilli jeleneteiket, a gondtalan suttogásaikat, s az ártatlan pillantásaikat. Csakis ezt az egyet kívánták, de egyre inkább kezdték úgy hinni, hogy ez ebben az életben egyáltalán nem lehetséges.

***

Yerin lassan ballagott a szekrényéhez, hogy elővegye a következő órájára a tankönyveket, de mikor kinyitotta az ajtaját, észrevett egy MP3 lejátszót, rajta egy kisebb cetlivel, amin azonnal felismerte legjobb barátnője gyöngybetűit, majd verdeső szívvel, ámbár kíváncsian kezdte olvasni a kicsi üzenetet.

„Drága Yerin-ah, írtam neked egy dalt a búcsúm jeléül. Kérlek, hallgasd majd meg, ha lesz rá egy kis időd. Habár nagyon izgulok amiatt, hogy mit fogsz gondolni róla, de ezek az én igazi érzelmeim. Remélem, megérted őket,
viszlát, a te Eunbid.”

Ezeket a sorokat látva, rögtön gombóc szorult a torkába, nem tudta, mitévő legyen. Félt tőle, hogy mi lehet benne, hogy mik is a másik érzései. Nem akart arra sem gondolni, hogy már itt van a búcsú ideje. Csak vele szerette volna tölteni az összes idejét a szabad ég alatt, boldogan és semmit sem téve. Azt gondolta, hogy ez nem valósulhat meg soha, ezért szomorúan becsapta a szekrényének az ajtaját, majd a holmiját felkapva elindult a dolgára. Eunbi eközben úgy érezte, hogy nem kellett volna odaadnia neki azt az ajándékot. Úgy dobogott a szíve, ahogy még sosem, nem tudta, hogy barátnőjének fog-e tetszeni, vagy, hogy egyáltalán ugyanazt érzi-e iránta, amit ő. Tele volt kétségekkel, de többé már nem hátrálhatott vissza. 

Miután vége lett a tanításnak, a biciklijére felpattanva elindult a Han folyóhoz, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét. Leült egy padra, majd kémlelni kezdte a tökéletesen fénylő kék vizet, amely nyugodtan folydogált. Ő is olyan nyugodt akart lenni, de akkor olyan volt a lelke, mint a csobogó víz, amelyet a szél felbolygatott, és soha többet nem tudott már lepihenni. Csakúgy cikáztak a gondolatai, még találkozni akart vele egyszer, de nem mert volna a gyönyörű, mélybarna szemeibe nézni. 

Yerin a buszmegállóban várta a megfelelő járatot, miközben görcsösen szorongatta a zenelejátszót a kezei közt. Mikor megérkezett a várva várt jármű, felszállt rá, majd leült a leghátsó ülésre. Félve megfogta a kis gombszerű hallgatókat, és behelyezte őket füleibe, majd egyszer csak meghallotta szerelme csilingelő hangját, amitől egyre jobban izgulni kezdett.

„Képtelen vagyok közelebb lépni hozzád, csak bolyongok. Kedvellek, de én más irányba nézek. Minél inkább közelebb próbálok kerülni hozzád, egyre jobban eltávolodunk egymástól, ahogy a szívünk is. Képtelenek vagyunk találkozni, csak sodródunk az árral. Olyanok vagyunk, akár a párhuzamos vonalak… Butaság, egy nap biztosan találkozni fogunk, addig is várni fogok rád!”

Őrülten vert a szíve, még meg is állította egy pillanatra a zenét, míg felfogta, az ő egyetlen Eunbije szereti őt. Egy nagy mosolyra húzódtak ajkai, majd megint elindította a számot.

„Bár nem tudtam elmondani, én csakis téged szerettelek, éppúgy, ahogy gyermekkori álmainkat, pont, mint egy csodát. Versenyt futva az idővel, bárcsak felnőttek lehetnénk, a hasadékokon keresztül hadd fogjam meg a kezedet!”

Ezen szavak hallatán könny szaladt szemeibe, s a boldogságtól nem is tudta, hogy mit csináljon. Csak azt tudta, hogy most azonnal látni akarja barátnőjét és el szeretné mondani neki, hogy ő is pont ugyanígy érez. Fejét a busz ablakának támasztotta, majd kinézett rajta, és észrevette, hogy elkezdtek esni a tökéletesen fehér hópelyhek. Azt gondolta, ez egy jel, így hát hirtelen felpattant az üléséből, és a vészcsengőt megnyomva várta, hogy az ajtók kinyíljanak előtte élete legfontosabb állomásánál, majd csak rohant, hogy még elérje azt a lányt, akire egész eddig vágyott.

Eunbi nosztalgikusan bágyadt rá egykori fémből készült névtáblájára, majd lassan végigsimított rajta, és visszagondolt arra a napra, amikor először találkozott Yerinnel. A középiskola első tanévének legelső napján mind a két lány sietett a termébe, de annyira figyelmetlenek és fiatalok voltak, hogy nem néztek rendesen az orruk elé. Összeütköztek, amitől elejtették könyveiket és füzeteiket. Ahogy egyszerre lehajoltak értük, a kezeik összeértek, majd teljesen elpirulva rántották el azokat onnan. Abban a pillanatban megtetszettek egymásnak. Ezekre az emlékekre melegség járta át Eunbi egész testét, majd szomorkásan felnézett az égre, és konstatálta, hogy apró pelyhekben esik a hó. Meglepődöttségében eltátotta a száját, de hamarosan átfutott az agyán a felismerés. Érezte őt, és azt is, hogy ez egy jel arra, hogy most igenis találkozni fognak. Gyorsan felállt a padról és futni kezdett arra, amerre a szél fújta a céltalan kis hópelyheket.

A titkos búvóhelyük volt az a megálló, ahol abbamaradt a hóesés és megpillantva a másikat csak meghatódva álltak egymással szemben farkasszemet nézve. Yerin volt az, aki eltávolította a közöttük lévő távolságot, majd Eunbi nyakába ugorva mondta ki azokat a szavakat, amelyeket eddig soha sem mert.

- Én is szeretlek téged, Eunbi-yah! Csakis téged, mindennél jobban! – kezdett el pityeregni, mire barátnője elvált tőle és megsimította selymes haját, majd a homlokára lehelt egy kicsike csókot.
- Ne sírj, hiszen végre találkoztunk, és többé nem kell egyedül lennünk!

Letörölte könnyeit, majd lassan egymás ajkaira hajoltak, és érezték, hogy szeretetre vágyó szíveiket melegség járta át, majd egymásra találva fonódtak össze, többé el nem eresztve a másikat ebben a rút, s kegyetlen világban.